… ahogy elkezdem ezeket a sorokat, már a fülemben csengenek Csabi szavai; “ez már a korral jár sensei ” , “meg fogom ismét nyerni a 24 órás küzdést meglátod” , ”most nem vizsgázok 3. kyura, mert még úgy érzem nem értem meg rá”..stb, stb
Egy nagyon jó barátot vesztettünk el, aki mindenkivel jóban volt, mindig vidám és élettől duzzadó személyiség volt.
Még most is hihetetlen, hogy megtörtént… A baleset napján, az edzésen még kérdeztem is; hol van Csabi…biztosan csajozik…és pár óra múlva megtörtént a baj!
Enikő másnap reggel zokogva hívott; Ülj le sensei (kezdte) s akkor már éreztem nagy baj van!
A motor! Melyre nagyon vágyott, lett a baj okozója. Pedig édesanyja a karate versenyektől féltette igazán…
A balesetet követő 2. napon 60-70 ember jött össze a helyszínen, s gyertyát gyújtottunk emlékéért, s Gergőért, testvéréért szorítottunk, aki mai napig az intenzív osztályon van. Barátok, munkatársak, régi és új harcostársak mind ott voltunk, hisz a tragédia összehozta a külön klubokban edző társakat is…tegnap autóztam el abban a kereszteződésben, a mécsesek még most is kint vannak!
Barátunk temetése egy héttel később volt Gáborjánban. Debrecenből együtt indultak a karatésok klubtól függetlenül. Berettyóújfalu és Gáborján között csak a mi autóink konvoja haladt az úton a kis település felé..egymás után 9 autó, melyben némán az emlékekkel fejünkben utaztunk!
Az érkezést követően együtt vonultunk be a ravatalhoz koszorúinkkal. Mikor megláttam a családot, a koporsót és Csabi karatés képét tudatosult bennem nincs többé…
A szertartás nagyon hosszú volt, s rekkenő hőségben zajlott. Többen rosszul is lettek!
Családtagjai, barátai, edzőtársai, munkatársai nagyon sokan jöttek el utolsó útjára. Főnöke egy szívbemarkoló monológgal búcsúzott tőle, mely nagyon megható volt!
A sírhoz mi, csapattársai, barátai vittük a koporsót..elmondhatatlan, szívfacsaró érzés! Látni legjobb barátait Enikőt, Mikit, Viktort ahogy zokognak miközben tartják barátjukat…
A sírhelynél a temetés közben megváltozott az idő, dörgött villámlott, s egy kiadós zivatar következett! Rengeteg virágot helyeztek el a síron, melyet követően a szülőkhöz léptünk, s részvétet nyilvánítottunk. A legszörnyűbb dolog a világon mikor a szülő a gyermekét temeti!
A végére ismét kiderült az idő, s igen, többen láttuk a felszálló galambot a szertartás közben!
Sajnos igaz az, hogy sok esetben akkor jön rá az ember, hogy számára milyen fontos embert veszít el, mikor már nincs… bevallom én is így vagyok ezzel!
Úgy gondoltam leírom ezeket a sorokat, mert ez a legkevesebb amit megérdemel ez a fiú, a barát, a harcostárs aki mindig vidám volt és élettel teli…
Örökké bennünk élsz Csabi!
Rácz Csaba