Ki ne emlékezne arra a filmjelenetre, amikor Bud Spencer által megtestesített Charlie azt hajtogatja, hogy: „Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot!”, és pár jelenettel később hajítja a lekváros kartonokat a cápák közé. Nos, mi találkoztunk egy debreceni fiatalemberrel, aki szintén nagyon jól tudja, hogy az erőt és az akaratot nem egy dzsemben kell keresni, és ennek megfelelően, amit véghez vitt, az nem lekvár.
Ludman Viktorról van szó a Shogun Team 26 éves karatékájáról (Junior Eb. kumite 3. kata 2. helyezett), aki augusztus 8-án elindult Nyíregyházáról Budapestre gyalog és egyedül, azzal a nemes céllal, hogy adományokat gyűjtsön a rákos gyerekek számára. Augusztus 13-án 16:00-kor 330 hátrahagyott kilométer után érkezett meg az általa megjelölt célba (Lánchíd 0 km kő), ahol többek közt Balogh István a Gyermekrák Alapítvány elnöke várta. Onnan együtt mentek tovább a Madarász utcai Gyermekkórházba, ahol ajándékokat osztottak szét a rákos gyerekek közt.
Feltettünk néhány kérdést Viktornak, hogy tudd majd, mire számíthatsz, ha egyszer Te magad is úgy gondolod, hogy a sporton keresztül akarsz segíteni másokon.
Honnan jött az ötlet, hogy segíts a rákos gyerekeken?
- Teljesen spontán elhatározás volt. Korábban nagyon sokat olvastam a betegségről különböző könyvekben. A daganatos megbetegedések nagy százaléka összefüggésben van az emberek életvitelével. A gyermekek viszont nem választhattak. Ők nem tehetnek arról, hogy betegek. Ők magukon nem tudnak segíteni, és sokszor a hozzátartozók sem tudják kifizetni a méregdrága “gyógyszereket” vagy kezeléseket. Így nem marad más, csak a remény. Elfogadhatatlannak tartom, hogy emberek élete “papírdarabokon” múljon. A valóság az, hogy a különböző alapítványok ma nagyobb segítséget tudnak nyújtani, mint az állam.
Miért a gyaloglás mellett döntöttél?
-Egyszerűen szeretek gyalogolni, bár az út nagy része inkább kocogás volt, így eléggé megviselt. Persze szerettem volna felhívni a figyelmet erre az alternatív “közlekedési” módszerre. Nagyon egészséges.
Miért Nyíregyházán volt a rajt?
- Hétfői indulással szerettem volna szombatra elérni a Lánchidat. Ha Debrecenből indulok, az plusz egy napot vett volna igénybe, ráadásul a Debrecen – Nyíregyháza szakasz nagyon veszélyes.
Hogyan zajlott le a túra?
- Hosszas előkészület előzte meg a túrát. Mindent gondosan megterveztem, de tudtam, hogy mindig jöhet váratlan esemény (eltévedés, sérülés, stb). Így is lett. Sokat számít a tudatosság, az előre tervezhetőség, de még többet az, amikor az ember saját kreativitásából és lelki erejéből old meg dolgokat. A legnagyobb fejtörést a felszerelés kiválasztása okozta. Összesen 10 kilós hátizsákkal indultam útnak (ebben a váltócipőtől a gyógyszereken át a sátorig minden benne volt), de az első két napon borzalmasan nehéznek tűnt. Aztán megszoktam. A fájdalom forrását lassan átvette a lábam, és észre sem vettem, hogy súlyt cipelek. Úgy terveztem, hogy 2 óránként 10-15 perc pihenőt tartok, folyamatosan, minimum 20 percenként folyadékot viszek be, rendesen táplálkozom, 4 óránként cipőt cserélek, talpat masszírozok, a nap végeztével nyújtógyakorlatokat csinálok. Azt hiszem, ezt a tervet már az első nap sem tudtam teljesíteni. Az, amikor a jelenben éljük meg a dolgokat, egészen más. Az utolsó három napon már a koncentrációm is elszállt, volt olyan, hogy 4 órán át meg sem álltam, szinte semmit nem tudtam megenni (összeszűkült a gyomrom), és folyamatosan ki voltam száradva. A cipőt nem vehettem le, mert kín volt visszahúzni. Rengeteg óra volt, ami szinte teljesen kiesett az emlékezetemből. A gondolataim ölték meg az időt. A ruházatom kényelmes, könnyű volt. Első nap elkövettem azt a hibát, hogy félmeztelen indultam útnak, és csúnyán leégtem (hiába minden krém). Aztán lehetett bármilyen meleg, mindig volt rajtam sport felsőrész. A felszerelésem leghasznosabb kellékei az iránytű, a hintőpor, kálcium és magnézium tabletták, leveskocka (kiváló só pótlására), bicska, síp (kutyák távoltartására), sétabot (nordic walking). Az öt éjszakából három vadkemping volt, ami nagyon veszélyes, ha az ember nem jól választja ki a helyet (egyszer nekem is sikerült Miskolctapolcán rossz helyet választanom. Szinte alig aludtam ott valamit). Sokat tapasztal az ember egy ilyen útból.
Mit tapasztaltál, hogyan viszonyultak a kezdeményezéshez az emberek az út során?
- Az út során hihetetlen emberekkel találkoztam. Amikor megtudták, hogy hova tartok és miért, mindent megtettek, hogy segítsenek elérni a célom. Senki nem volt “negatív” velem. Rengeteg erőt kaptam tőlük. Voltak, akik házukban szállásoltak el, vacsorát főztek nekem, voltak, akik gyümölccsel láttak el, vagy saját programjukat megszakítva átkísértek egy-egy településen. Kevesen tudtak adományozni, de nem is kértem! Mindenki, aki adományt adott az út során, azt saját magától tette. Azt hiszem, ezzel ők “többek” lettek.
Az erőnlét, és az akaraterő mennyire van összefüggésben a karatéval?
- Többet jelent, mint azt a legtöbben hinnék. Én kisgyermek korom óta karatézom, nekem ez adta meg az alapot az élet küzdelmeihez. A karate az egyik legjobb eszköz a személyiség és a fizikális erő fejlesztéséhez számomra és sok más ember számára is. Másként hat ránk, mint a “tömegsportok”. Kevés olyan sport van, ami ennyire direkt módon hatna az akarat és a lélek erejére. Persze jó társaság és csapat nélkül az ember semmire sem megy!
Mennyi adományt sikerült összegyűjtened? Elégedett vagy-e az eredménnyel?
- Kevés adomány gyűlt össze. Ez részben annak köszönhető, hogy a túra nem volt jól “reklámozva”. Ha ebből a szemszögből közelítjük meg a dolgot, akkor nem vagyok elégedett. Viszont én máshogy érzem. A hétköznapok beletörődött szürkeségében – ahol emberek akár tudatosan vagy tudattalanul, de sokszor átnéznek egymáson – kincs volt a tapasztalatom. Létezik még a felelősségtudat és a segítőkészség. Nehéz elhinnem, hogy ennyi segítőkész ember között morálisan itt tart az ország. Tudom azt, ha felhívjuk a figyelmet, jól beszélünk embertársainkkal és van egészséges felelőségtudatunk, bármi elérhető. Még az is, hogy a beteg gyerekek, akik nem méltó körülmények között küzdenek az életükért, segítségünkkel meggyógyuljanak.
Tervezel-e hasonló akciót a közeljövőben?
- Igen. Már az ötlet meg is van, de ez had maradjon egyelőre titok. Annyit ígérhetek, hogy többen fognak tudni róla, mint most és így talán többet tudok majd segíteni is.
Ezúton is gratulálunk Viktornak és büszkék vagyunk rá, hogy Debrecen szülötteként ilyen nagy tettet hajtott végre. A tanulságot mindenki levonhatja a kis interjúnkból: nem kell vastag pénztárca ahhoz, hogy segíthess másokon, elég ha a lelked gazdag. Valamint nem a Puffin ad erőt és mindent lebíró akaratot, hanem a kyokushin karate. Szóval ha valakinek személyiség vagy fizikai erő fejlesztésre van szüksége, ajánljuk figyelmébe a Shogun SE-t.
D-man
Fotó: magánarchívum