Debrecen-Portál.hu | Evolúció a karatéban

Interjú Rácz Csabával, a Shogun SE vezetőjével

Ahogy mesél, átsugárzik mérhetetlen szenvedélye a karate iránt. Nem sokat szólunk, mert jó hallgatni egy olyan embert, aki azt éli, amiről beszél:

Miért kezdted el a karatét, mi az ami megtetszett benne?

Általános iskolában alap sportágakat űztem, focizgattam, úsztam, iskolai versenyeken atletizáltam.
7-8. osztály körül Bruce Lee fun lettem. Az ő filmjeit néztem és már 13 éves fejjel keresgéltem Debrecenben, hogy lehet-e tanulni a Jet kune do-t, amit ő dolgozott ki. Akkor csak Szegeden tanították ezt. Jött egy véletlen, amikor egy osztálytársam talált egy újságcikket, melyben az állt, hogy a Kagami Kai GMK hirdetett önvédelmi karatét. Így kezdtem el a Meszena utcában a Kagami SE-nél Sensei Drienyovszki Jánosnál karatézni, aki akkor még 1 danos mester volt. Egy nagyon kis helyen edzettünk a Meszena utcán, ahol maximum 20 ember fért el. De mégis az amilyen fegyelem volt, ahogy jöttek a kiáltások - akkor még csak ennyit tudtam - maga a karate ruha, a kicsit csúnya szóval izzadság szag az edzés végén a teremben, ezek mind-mind engem megfogtak. Ahogy elkezdtem ott karatézni 90' szeptemberében, ezek után - és lehet, hogy nagyképűen fog hangzani - de már októberben eldöntöttem, hogy fekete öves leszek. Ezt sikerült megvalósítani 2001-ben. A lényeg az, hogy az akkori osztálytársam abbahagyta, lemorzsolódott, mint sokan mások, több százan vagy talán több ezren is, akik karatéztak. Ő teljesen másfelé nyitott, én pedig ott maradtam. Kimerem mondani, hogy olyan aki Debrecenben kezdett karatézni és hosszabb ideje csinálja már megszakítás nélkül, az egyedül én vagyok. Remélem a tanítványaim is így fogják ezt tovább csinálni. Hát így kezdtem el karatézni.

Mi az, ami még megfogott benne?

Maga az a miliő ami a dojóban fogadott, de legfőképpen a küzdelem. Azon kívül, hogy voltak formagyakorlatok, bázistechnikák, rengeteg erősítő gyakorlat a Kyokushin Karaténak megfelelően, ott volt a Kumite, a valós küzdelem a felnőtt szabályrendszerrel vagyis védő felszerelés nélkül. Teljes erővel van találat, emiatt volt olyan valós nekem és igazi kihívásnak éreztem.
Nagyon sokáig féltem a küzdéstől gyerekként. Volt úgy, hogy kerültem a küzdő edzést, és az évek során sikerült ezt úgy megfordítani, hogy ma már nekem szinte minden edzésen van küzdés. Nagyon szeretem.

Mit ad neked a küzdelem, ami miatt így szereted?

Ez egy valós dolog. Egy cyber világban élünk, ahol nagyon sokan interneten keresztül kommunikálnak, akár azon keresztül sportolnak. Vannak "net-karatésok", akik csak ott beszélnek róla, de nem csinálják. Maga ez az ősi dolog, hogy szembe állsz a másikkal és felveszed vele a harcot, ez nekem mindig is egy nagyon komoly dolgot jelentett. Ehhez bátorság kell és mellette, ami a Kyokushin Karatéban jellemző: kitartás, önfegyelem, önuralom.

Ezenkívül a filozófiai háttere az, ami már szinte az első edzéseken magával ragadott. Ez talán annak is köszönhető, hogy az én edzőm pedagógus volt. Nagyon felnéztem rá, mert nagyon jól oktatta a karatét, főleg a gyerekeket. Ez a filozófiai háttér olyan, mint a jéghegy. Van egy olyan rész, amit látunk, a víz fölötti rész. Ezek a külsőségek: az erő, a küzdelem, a formagyakorlatok. Ami nem látható, az maga a filozófiája. Ami a víz alatt van, az a zen. Amikor elkezd valaki karatézni, még nem ezt keresi, de ez a legfontosabb. Aztán egyre inkább megérti, minél inkább sötétebb öve van. Az, hogy én, vagyis a tudatom irányítja az egész testemet. Nem a testem mondja meg, hogy megállok-e. Ennek a legegyszerűbb formája, amit a gyerekeknek szoktam oktatni, hogy amikor csinálsz tíz fekvőtámaszt és te azt mondod, hogy én még egyet csinálok, akkor már az első lépést megtetted.

Az önfegyelem kérdés is nagyon fontos volt nekem. Én egy nagyon szeleburdi gyerek voltam 14 évesen, sőt talán 20 éves koromig. Nem voltam az, aki nagyon nyit mások felé. A karaténak köszönhetem, hogy megváltozott a személyiségem. A karate egy nagyon erős személyiség fejlődést ad. Az életemet teljesen kitölti, ezzel kelek, ezzel fekszek. Van egy ilyen jelmondat, hogy "a karate az élet, az élet a karate". Ez nekem egy nagyon meghatározó mondat. Nagyon sokat foglalkozom oktatással és a gyerekeket is igyekszem ennek szellemében nevelni egészen óvodás kortól.

'90-től gyakorlom a karatét és most már tanítom is, mint mester - bár ezt félve merem kimondani, mert attól mester valaki, hogy a tanítványai mesternek tartják - ezért a mai napig tanulom és nem csak tanítom, mint ahogy az életet is tanulja mindenki. Először heti két edzéssel kezdtem, aztán három és most már ott tartok, hogy minden nap edzem. Ezért egyre többet tapasztaltam, tapasztalok, aminek következtében jobban megnyílt előttem ez a dolog és nyilvánvalóvá vált, hogy a jéghegynek az alját még nem ismerem. Minél többet tud az ember és egyre alázatosabban tanul, rájön arra, hogy mennyire nem tud semmit.
Egymás után jöttek a megmérettetések, melyeknek következtében egyre formálódott a személyiségem. 10 tanuló és 10 mester fokozat van, amelyekre vizsgázni kell, a vizsgák félévente, aztán kicsit hosszabb idő után vannak. Mondhatom azt, hogy egyre ügyesebb és erősebb lettem. Körülbelül a karate megkezdése után 5 évvel elkezdtem gyúrni, mert mindig is vékony gyerek voltam.

Aztán jöttek a lehetőségek, hogy versenyezzek. Juniorként, azaz 17 évesen kezdtem el. Az egyik edzőtáborban a felnőttek közé beraktak. Ott 32-en indultunk és ebből második lettem. Erre nagyon büszke vagyok, mert huszonéves apukákkal kellett küzdenem. Itt indult el az az idő, ami már komolyabb versenyekről, igazi küzdelmekről szólt. 18 éves korom előtt harmadik lettem a Kaiser Kupán. Aztán jött egy kis szünet, mert az A kategóriába bele kellett erősödni. Most már van B és C kategória (akkor csak A volt). Zöld övtől lehetett versenyezni. Ezután jöttek a Magyar bajnokságok és nemzetközi versenyek. Kétszer sikerült nyerni csapat bajnokságon, ahol nincs súlycsoport és 5 fős csapatok indulnak különböző klubok színeiben. '96-ban még a Kagami SE-vel, 20 évesen sikerült az első Magyar bajnokságot megnyerni, 2000-ben pedig a másodikat egy másik csapattal. Ezután már nehézsúlyban B osztályos Magyar bajnokságot nyertem háromszor, voltam Horvát bajnokságon második és voltak egyéb dobogós helyezéseim. Mai fejjel, amit mindben kiemelek, az a tapasztalatok szerzése, melyeket ma már a tanítványoknak át tudok adni.

Melyiket szereted jobban: a csapat vagy az egyéni versenyeket?

A csapat versenyeken is egyénileg indulunk, egy-egy ember küzd. Mégis a csapat verseny mindig szimpatikusabb volt. 2004 óta nem rendeznek csapatversenyt. Nekem tervben van ilyet csinálni. Ha nem is 2013-ban, de '14-ben tervezem. Nekem az fontosabb. Küzdök magamért is meg a csapatért is. Az egyéni versenyen csak magamért küzdhetek. Nincs az a plusz teher, hogy ha én kiesek, akkor kiesik a csapat is. A csapatverseny egy érdekesebb és felelősségteljesebb dolog. Felelősség....'90-ben kezdtem karatézni, 2001-ben lettem fekete öves, amikor megszereztem az első danomat. Azóta már vizsgáztam a másik kettőre is. Harmadik danos vagyok most. Amikor levizsgáztam, jöttek a barátok, hogy "Megcsináltad!" Megcsináltad a fekete övet, mert hogy ez volt a célod. Számomra ott kezdődött a karate. Onnantól jött a felelősség kérdése, amit nagyon fontosnak tartok. Ha valaki már tanít - márpedig egy fekete öves tanítson - a legnagyobb teher, ami rajta van, az a felelősség. Akár gyereket tanít, akár felnőttet, nevelni kell. Az edző is nevel. Nagyon nagy felelősség, hogy milyen irányba tereljük a tanítványt. Általában a tanítvány olyan, mint a mestere és ez nem probléma, hogy ha jó. Akkor jó mester valaki, ha a tanítványa többet ér el, mint ő. Mert, hogy ha én látom, hogy jön a tanítvány mögöttem és tudom, hogy engem bármiben túl lép, akár versenyben, erőben, bármiben és én visszatartom, akkor az egy hazugság, egy becsapás. Akkor már nem vagyok jó mester, ha ilyet teszek. Az a cél, hogy az én tanítványom jobb legyen, mint én. Ha ő jó mester lesz, az ő tanítványa jobb legyen és így alakul ki a fenntartható fejlődés (ami manapság egy divatos mondat). Ez nagyon fontos dolog az életben.

Mennyire van nálatok tisztelet adás a hagyománynak, a régi mesternek, elől járóknak, egymásnak? Vannak-e szertartások?

A tisztelet is egy nagyon fontos dolog, amivel csínyján kell bánni. A tiszteletet ki kell vívni és nem szabad követelni. Ha követelem a tiszteletet, az megint hamis. Meghajolhat előttem a tanítvány, de közben arra gondolhat, hogy "inkább menj ki az udvarra" (finoman fogalmazva), de lehet, hogy csak kezet fog velem, de látom a szemén, hogy tisztel. Az edzéseken nagyon fontos a fegyelem és a tisztelet. Dojo etikettnek hívják. Attól kezdve, hogy elkezdődik az edzés, egy etikett szabály van, amit betartunk. Ez más karate ágakban, de a kínai vagy egyéb harcművészetekben is megjelenik. Köszöntjük az alapító mestert, a mi mesterünket és egymást, majd jön egy kis rövid meditáció (maximum két perc), ami alatt ráhangolódunk az edzésre. Elkezdődik a munka, amit a végén lezárunk ugyanolyan köszöntésekkel, meditációval, visszanézve, hogy mit csináltunk. A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy ilyenkor mindig arra gondolj, hogy mit csináltál és legközelebb hogyan lehetne ez egy picit jobb.

A tisztelet adás a keleti kultúrában egy nagyon fontos dolog. Meg van ez a Magyar kultúrában is, csak itt sokkal jobban ki van hangsúlyozva. Engem ez nagyon megfogott. Nem csak maga a karate. Folyamatosan olvasok, tanulok Japánról. Nem tudok Japánul, csak azokat a kifejezéseket, amelyek hozzátartoznak az edzéshez, ahol maga a nyelvezet, a hangsúly is kifejezi, ahogy egymásnak megadjuk a tiszteletet. Sajnos nagyon szembetűnő, hogy ez már Japánban is kezd kihalni, mint ahogy például Amerikában. Figyelnünk kell, hogy nehogy elvesszen. Erre tanítom a tanítványaimat. A tisztelet megadása a gyakorlatok kezdetén, közben és a végén is meg van. Van egy Japán kifejezés a gyakorlat befejezésekor: "Arigato goszaj mashta" (köszönöm, hogy együtt dolgozhattunk). Nagyon sokszor a Japán gyárakban így mennek haza a dolgozók a mai napig.

Ahogy említettem, hogy van ez a cyber világ, mindenféle stílusok bejönnek, egyre kevésbé figyelünk egymásra. A karate dojo (edzőterem) egy kis sziget, ahová bejönnek a tanítványok és igyekeznek őrizni azokat a mély dolgokat, melyek a karate filozófiájában benne vannak. Ez már több, mint hagyomány.
Már az egész kicsi gyerekeket is erre neveljük ovis kortól. Tanulják a köszöntést, hogy fegyelmezetten beálljanak a sorba, ne szaladgáljanak, valamint a szülők iránti tiszteletre is felhívjuk a figyelmüket többször. Ezek nagyon fontos dolgok.

Amikor Drienyovszki János hazajött Japánból, az ott tanultakat itt is megmutatta. Ti milyen mértékben használjátok a "japán technikát"?
Ők nagyon nagy spiritusszal tudják csinálni.

Ez nem sokkal azután volt, ahogy én elkezdtem karatézni. Amit ő kint látott, hallott, azonnal átadta a tanítványainak és ezt próbálta minél jobban tenni.
Nagyon feltöltődve jött haza és olyan elánnal tartotta ezeket az edzéseket, hogy szinte mérni lehetett volna azt a hatásfokot, ami ott a teremben volt ettől.
Akkor még nem tudtam felfogni, hogy mi ez, hiszen csak fehér vagy maximum kék öves voltam. Ezek voltak az úgynevezett tradicionális dolgok a karatéban, amelyeket Tokióban, a Honbuban tartott edzéseken vett át a mester.
Az évek során egyre jobban előkerültek olyan dolgok, amelyek a fejlődésünket segítik elő, vagyis más sportágakból is integráltunk elemeket. Egy egészen egyszerű példa: a boxban használják a pontkesztyűt, ami nagyon fontos a dinamika, a gyorsaság, pontosság fejlesztésében. Ezt mi már verseny felkészülésnél használjuk, ami régen nem így volt. Más harcművészeti ágakból is átveszünk, akár kung-fuból is, ami hatékonyabbá teszi a karaténkat. Oyama mester '94-ben halt meg, aki alapította a Kyokushin karatét. Ő nem zárta le ezt a karate stílust, szabaddá tette, hogy fejlődhessen - minden fejlődik - ez is fenntartható fejlődés.
Folyamatosan keressük szervezeti és válogatott szinten is azokat a dolgokat, melyekkel mindig előre léphetünk, persze a tradíciókat meghagyva. Rengeteget fejlődött a kilencvenes évekhez képest a Kyokushin karate. Ha a régi Alföld Füszért Kupák küzdelmeire gondolok, az jut eszembe, ami akkor fontos volt: "az a kemény, aki állja". Ma már eljutott odáig a tudatunk, hogy nem biztos, hogy állni kell. Talán inkább ki kell térni. Ez a fejlődés mindenre igaz: számítástechnika, divat, úszás stb. Meg lehet úgy közelíteni, hogy fejlődjünk, egyre hatékonyabban dolgozzunk, és a tradíciók megmaradjanak vagy beköveztem magam a múltba.
Amikor jön egy Európa vagy egy Világbajnokság, ott tűnik ki ez igazán, ki hogy tart lépést a fejlődéssel.
Visszatérve az eredeti kérdésre, szoktuk használni a hagyományos technikákat, amit Japánul úgy hívnak, hogy "ido gei ko". Hasonlóan, mint amikor megcsináltuk 30-as szériákkal az ütéseket, rúgásokat, mindegyiknél kiáltva 40 percen keresztül, de már kicsit másképpen.