Objektív: Mint ismeretes szerdán (11.02.) erő állóképesség fejlesztés, határterhelés zajlott a Shogun dojoban! A felnőtt és senior csoport karatékái együtt dolgoztak ezen az edzésen. A dojo etikett után pólót vettünk a gí alá, a gíre melegítőt, kabátot. Aki akart sapkát is húzhatott. Az edzést Csaba sensei és Enikő irányította. A melegítést rövid nyújtás, majd komoly zsákterhelés követte, aztán meditáció. Erőgyakorlatokkal, békázással, társcipeléssel folytattuk a munkát, majd ismét zsák következett. Végül pajzsgyakorlatokkal és meditációval zártunk.
Lehetne elemezni a történéseket az élettan oldaláról, az edzéselmélet fogalomrendszerének segítségével, vagy a pszichológia szempontjából, stb…. Akár így, akár úgy, ha hűvös objektivitással, kívülállóként, csak részeket vizsgálunk, mégha tudományos alapossággal is, mindenképp torz következtetésekhez fogunk jutni a dolgok lényegét illetően. Úgy járunk mint a gyerekek az elefántos példázatban:
Egyszer gyerekeknek a szemét bekötötték, majd behoztak egy elefántot. Az volt a feladat, hogy próbálják meg érzékelni a közelükben lévő ormányost. Az egyik gyerek az elefánt ormányába csimpaszkodott, a másik a fülét fogta, a harmadik a lábát ölelte át, stb. Ezután az elefántot kivezették, a kendőt levették a gyerekekről, és megkérdezték őket: –Mondjátok el, hogy milyen az elefánt?– –Izmos, hajlik jobbra balra, és néha karikába tekeredik.– mondta az első, amelyik az ormányt fogta. –Nem igaz! Az elefánt lapos és vékony, nagy kiterjedésű és állandóan légörvényt csinál maga körül.– így a második, aki a fület fogta. –Ez sem igaz! Az elefánt nagy, merev és oszlopszerű.– válaszolta a harmadik, aki az elefánt lábát ölelte át… És így tovább…. A gyerekek nem tudtak megegyezni, hogy milyen is az elefánt….
Természetesen mérhető változások történtek a testünkben: a vérnyomás, szívritmus testhőmérséklet emelkedett, megkezdődött az izzadás, kiürültek a glikogén raktárak, a terhelés nagyságának megfelelően átléptünk az aerob terhelésből az anaerob szakaszba, lassan felhalmozódtak az izmokban a bomlástermékek, a tejsav, bekövetkezett az elfáradás, a kezdeti motiváltság, és akarat lanyhult, stb.
”Szilárdan törekedni fogunk önmagunk legyőzésére!” A dojo kun harmadik pontja adta a mottót a tréninghez. Aki ott volt, az átélte a fenti változásokat, saját tapasztalatot szerezett, megkapta a visszajelzést a saját aktuális fizikai-érzelmi-mentális állapotát illetően; a saját bőrén tapasztalhatta meg a dolgok összetartozó, egyidejű és holisztikus voltát. De több is történt, történhetett ennél! Aki az instrukcióknak megfelelően dolgozott, az az idő múlásával szinte az éber nappali állapottól eltérő, más, érzékeny tudatállapotba került; lazultak a földhöz, az anyaghoz kötő kapcsok, kinyílt, megjelent a gyakorlóban az Eget a Földdel összekötő csatorna. /Pozíció, tengely fontossága!/ Mindenki megláthatta az alagút végén a fényt! Kiütöttük az Elmét, azaz a mindig gondolkodó, logikus, és a gondolatokat belső párbeszéddé, vagy monológgá formáló részünket! Az Elmének vissza kellett vonulnia, le kellett állnia, hisz nem volt a működéséhez elegendő energia. Néhány pillanatra, percre, szinte a gondolatoktól mentes tiszta Létet lehetett megélni! Magát a zen-féle tudatállapotot! Ebben az érzékeny állapotban más jelentést nyer minden dolog: nincs gondolat, csak érzékelés, Itt és Most van! Átértékelődik sok minden, a fájdalomérzet, vagy akár a melletted gyakorló társhoz fűződő viszony is!
A cél ez: minél több időt ebben az áldott állapotban a MOST-ban, a JELEN-ben Elme-nélküli állapotban eltölteni! Ennek a célnak az elérésére a Harcművészetek és a Kyokushin karate is a test ”lefárasztásán” alapuló módszereket alkalmaz. (A Kyokushin iskola, edzésről edzésre vizsgáról vizsgára újabb és újabb, egyre nehezebb kihívások elé állítja a karatékát. Az edzőtáborokban a hasonló feladatok teljesítése, a vizsgákon 20-30 fő elleni küzdelem, a tameshiwari, vagy akár a hosszútávfutás, mind ezt a célt is szolgálják.) Természetesen ez nem jön két edzés után. De aki rendszeresen jár edzeni az előbb-utóbb átél hasonló élményeket. A kezdeti „jajj nee, már megint edzés, izomláz, fáradtság” élmény lassan elmarad, a szervezet hozzászokik a terheléshez, és később már hiányzik. Hiányzik a fizikai ”lefárasztás” és az ezzel párhuzamosan megjelenő fentebb leírt zen-féle állapot. Több év, évtized elmúltán pedig kialakul egy pavlovi reflex: mikor felveszem a tiszta fehér gí-t, megkötöm az övet, belépek a dojoba, és köszöntök mindenkit: ”OSU!”, akkor már meg is jelent ez az állapot, Itt és Most van! (mint az agykontrollban a három ujj technika)
A testi kín, a fájdalom, az oxigéniány megfelelő akarattal legyőzhető. Minél több ilyen, vagy ehhez hasonló próbán veszel részt, annál inkább látható, hogy ez a képesség is fejleszthető, ugyanúgy erősíthető napról-napra, mint a fekvőtámasszal a kar- és mellizmok. (Itt is fontos betartani a fokozatosság elvét!) Ez egy rövid esemény volt, sokaknak talán az első ilyen alkalom… Hosszabb idő elteltével látni fogod ebben is a fejlődésedet. Ami most még lehetetlennek tűnik, az szorgos munkával elérhető. Muhammad Ali szerint:
”A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kis emberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik….”
Még egy dolgot emelnék ki, mert ez is fontos részét képezte ennek a tréningnek. Az izzadás, szenvedés és gyötrelem által a közös munka során az egyénekben végbemenő tudatállapot-változás azonos rezgésszintre emelte a gyakorlókat. Ez az azonos rezgésszint pedig egy mezőt, egy intim teret generált körénk. Ennek a térnek, a közös akaratnak köszönhetően a különféle emberek halmazából valódi CSAPAT vált. Olyan társaság amely egymást megismerő, egymásért kiálló, egymás fejlődését elősegítő, egymást tisztelő és szertő karatékákból áll, és képes ténylegesen összetartó CSAPATKÉNT működni…!
A tejességre törekedjünk! A teljesség megérintése pedig csak a gyakorlás, és a gyakorlás által lett saját tapasztalat által történhet! Ahogyan Borza shihan mondta: ”Aki edz érti, aki nem edz nem érti!”
Szubjektív: Nagyon örültem, hogy az őszi szünet ellenére is alig fértünk a teremben… Majdnem három hete tartó hátizom húzódásom és isiász ideg fájdalmam miatt kérdéses volt az aznapi szereplésem. A viszonylag nagy létszám már az edzés elején előcsalogatott bennem egyfajta nosztalgiát: 1982-84 körül a Vágóhíd utcai DVSC csarnokban mindig hasonlóan sokan voltunk… és hasonló akarattal nyomtuk a fekvőtámaszt, csináltuk a felülést, guggolást, stb. Aztán a zsákmunka szüneteiben az enyhe oxigénhiányos állapot hatására más emlékek is előjöttek: a nyári edzőtáborok júliusi melege…, aztán amikor a maratont futottam…, az éjszakai edzések terhelése…, amikor nyáron felfújt teniszsátorban 40-45 C fokban nyomtuk…, és régen mikor edzés gyanánt 4-6 kilométert futottam friss szántásban… furcsamód még az első ejtőernyős ugrásom élménye is előjött!
A meditáció során eltűntek a gondolatok, csak csend, béke, mosoly, szeretet…!
Ja, a hátfájásom elmúlt… nem is éreztem…!
Köszönjük sensei a lehetőséget Domo arigato!
OSU!
Szabó Gy.